Az emberi pszichikum nemigen alkalmas arra, hogy különböző "skatulyákban" helyezzék el. Benne minden szét van szórva, akár egy rendetlen padláson. A pszichológusok azonban nem tesznek le arról, hogy "leltárba vegyék", mi is van a "odafenn". Tehát mindenféle személyiségtípust eszelnek ki. Nos, amit ily módon kieszeltek, természetesen relatív dolog, de azért elég jó tájékozódási alapot nyújt. Alább erről kívánok említést tenni.
Az introvertált típus (latin intra – valamin belül) belső életet él. Nincs szüksége állandó külső feltöltődésre; egyedüllétre, filozofálgatásra, rendszerezésre hajlamos ember. Nemcsak Jung osztja két típusra az embereket, hanem többnyire mi magunk is. Csupán a kritériumok mások, "földközelibbek": saját – idegen, barát –- ellenség, okos –- ostoba, gazember – ember, de nem "gaz". Kétségkívül mindenkinek megvan a maga véleménye arról, melyik "táborban" foglal helyet, és ez a vélemény, természetesen abszolút helyes, minden kétely kizárva. Mert, ugyebár, mi udvarias emberek vagyunk, nem igaz? Az udvariasság pedig az a tudomány, hogyan tudjuk elpalástolni, milyen sokra tartjuk magunkat és mennyire jelentéktelennek látunk másokat.
Samuel Hanneman, a homeopátia szülőatyja három típusba sorolta az embereket: "pszora", "szikoz" és "szifilisz", a pikkelysömör, gonorrea és szifilisz típusos reakciója alapján. Felettébb eredeti pszichológiai klasszifikáció. Azonban nem tréfa gyanánt hivatkoztam rá (Hannemant nagyon tisztelem), hanem példaként arra, milyen, első látásra furcsa megközelítések léteznek, melyeknek egyébként teljes létjogosultságuk van. Akit érdekel, miként reagál, például, a "gonorrea" a különböző életszituációkra, búvárkodjék egy kicsit a homeopátia szakirodalmában.
Most pedig nézzük a négyes személyiség-tipológiákat. A legfigyelemreméltóbb itt kétségtelenül Hippokratész felosztása, habár szigorú értelemben véve ez nem lélektani, hanem temperamentum-típusokat tartalmaz. Nem részletezem a kolerikus, szangvinikus, flegmatikus és melankólikus típusok közti különbségeket, mert feltételezem, az olvasó tisztában van velük. Röviden valami ilyesmiről van szó:
Kolerikus Szangvinikus Flegmatikus Melankólikus
A sok személyiségtípust tartalmazó felosztások közül Karl Leonhardé a legérdekesebb. Leonhard megalkotja az "akcentuált személyiség" fogalmát. Az akcentuációk olyan pszichológiai sajátosságok, amelyek egyénivé teszik a személyiséget. A német pszichiáter szerint bármely ország népessége felerészben akcentuált, felerészben pedig szabványos típusokból áll. Persze a "szabványos" típusnak is vannak különböző egyéni tulajdonságai, de azok nem nyilvánulnak meg markánsan.
Leonhard is figyelembe veszi a jellem és temperamentum legkülönbözőbb variációit. Ezeket leegyszerűsítem. A sajátos műszavakat közérthető nyelven mutatom be (a szakmabeliektől elnézést kérek a kötetlen értelmezés miatt).
Az a "művész". Az ilyen ember személyiségének magva az önmutogatás. Azért demonstratív, mert szereti magát közönség előtt mutogatni.
A hiszteroiditás nevű pszichológiai fogalomnak semmi köze a hisztériához és a tányértördeléshez. A hiszteroidok (akik nem feltétlenül a színpad, hanem az élet "művészei") szeretik az élénk színű, rendszerint ízléses ruhát, jellemzi őket a modoros viselkedés, szeretik, ha a környezetük felfigyel rájuk. Ezek élénk, érdekes, karakteres, bőbeszédű, fantáziadús, meglehetősen hazudós emberek: nem okoz nekik különösebb nehézséget, hogy bármely helyzetből kivágják magukat egy kis rögtönzött hazugsággal. Önmagasztalás, önsajnálat jellemzi őket. Mindenből több van nekik, mint ami megfelel a valóságnak. Gyerekkorukban szeretnek mindig a felnőttek és társaik figyelmének központjában lenni, ezért mindig kitalálnak valami pajkosságot. (Egyébként bizonyos mértékig minden gyerek hiszteroid). Az ilyen embert a meggondolatlanság jellemzi: gyakran hoznak átgondolatlan döntéseket, amiért aztán később ráfizetnek. Néha demonstratív módon öngyilkosságot kísérelnek meg, ami sohasem – legfeljebb csak véletlenül – végződik halállal. A "művészek" nem olyannak látják magukat, mint amilyenek a valóságban, hanem olyannak, amilyennek magukat látni szeretnék. Nem lehet rájuk számítani. Megígérnek valamit, aztán elfelejtik. Kerülik a nehézségeket, akár úgy is, hogy betegségbe menekülnek. "Leromlott idegrendszer", "szívgyengeség", de mindez normális kardiogrammal, migrén, különböző fóbiák és más pszichoszomatikus betegségek – e típus szokványos és elválaszthatatlan "útitársai".
Itt minden világos. A pedáns ember minden munkát gondosan, aprólékos pontossággal végez, egyetlen részlet sem kerüli el a figyelmét, gyakran olyannyira "elmerül" ezekben a részletekben, hogy képtelen a dolog végére jutni. Sosem késik el. Odahaza minden a legnagyobb rendben, minden a saját helyén, minden működik, sehol egy porszem. A dossziéban kényes gonddal elhelyezve a zárójelentések, harminc éves kardiogramok, a reggel és este mért vérnyomás értékek, a széklet meglétének-hiányának naprakész kimutatása. Ha gyógyszert szed, nemcsak az órák, hanem a percek is fel vannak tűntetve.
Szeretném pedantikus típusnál javíttatni az autómat (vajon léteznek-e ilyen szerelők?). A pedantikus orvos szünet nélkül mindenféle szükséges és szükségtelen kivizsgálásokra küldözgeti a pácienst, tökéletesen ismeri és betartja a gyógyszerekhez előírt javallatokat és ellenjavallatokat. A pedantikus könyvelő (apropó, könyvelő csakis pedantikus ember lehet) világosan elmagyarázza az igazgatónak, hogyan kell minden értelmes és értelmetlen utasítás gondos és pontos betartásával csődbe juttatni a vállalatot. Jó-e vagy nem jó pedánsnak lenni? Nem ideillő kérdés. Vajon jó-e vagy rossz, ha esik az eső?
Ez viszont inkább rossz, mint jó (habár ízlések és pofonok különböznek). Köznapi nyelvre fordítva ezek a haragtartó emberek. Előtérben kerül náluk az ellenük megtörtént, vélt vagy valós igazságtalanságok, gyanakvások megrekedése. A "nem fennakadó" ember valakire dühös lesz vagy megsértődik rá, a következő nap még neheztel, de a harmadik napon már feledi mérgét. A "fennakadó" viszont másnap, egy hét, egy hónap múlva, ha visszagondol sérelmére, belül még mindig ugyanolyan erővel reagál, mint először, gondolatban pedig különböző bosszúterveket szövöget. Az ilyen ember évekig pereskedik a "sértő féllel".
Ezek módfelett gyanakvó emberek. Meg vannak győződve, hogy a munkahelyükön "a hátuk mögött" bizonyos munkatársak egy csoportja ellene intrikál. Feltétlenül féltékenyek. A házastárs bármely lépését úgy kezelik, mint "a hűtlenség bizonyítékát". Ha az asszony fél órával később jön meg a munkahelyéről, már "biztosan azzal a kopasszal csevegett", ha "téves hívást kap telefonon", biztosan "az a szemétláda kopasz ellenőrizte, hogy itthon vagyok-e". No és mi van, "ha nem féltékeny, nem is szeret"? Ez is meglehet, no de akkor már: "ha nem ver, nem szeret". Tetszik tudni: ízlések és kopaszok különböznek.
Nem a legtalálóbb szó, de Leonhard sem talált jobbat.
Rendszerint ezek meglehetősen primitív, atlétikus testfelépítésű, sportos külsejű emberek. A türelem fogalmát nem ismerik. Konfliktushelyzetben eszükbe sem jut, hogy a vitát pofonok nélkül is el lehet dönteni. Márpedig minden ostobaság miatt konfliktusba kerülnek, néha pedig tudatosan keresik áldozatukat.
Foglalkozására nézve ez a típus vagy valami védelmi szervezetben találja magát, vagy pedig azok között, akiktől meg kell valamit védeni.
Azaz "gyors", kolerikus típusú személyiség. Állandó mozgásban van. Egyik gondolat követi nála a másikat, újabb gondolatok keletkeznek, még mielőtt a régieket elfelejtené. Az ilyen ember későn fekszik és korán kel. Egyszerre száz dologba is belekap, de mivel mindenre egykettőre ráun, ritka eset, hogy valamit be is fejez. Mindig siet valamiért, utazik valahova, valakinek segít, telefonál, mindent megígér, amit aztán elfelejt teljesíteni. Naphosszat távol van, keveset eszik, "ügyeiben" rengeteg a résztvevő, mindenki őt keresi, de ritkán találja meg, állandó adósságai vannak, partnerkapcsolatai kiszámíthatatlanok (egy ember mellett nem bírják ki sokáig, mert ráunnak). Az ilyen típusnál nincs olyan, hogy "Na, mi újság?" – "Semmi különös, minden a régi". Egy hét alatt annyi minden történik vele, amennyi mással egy év alatt sem.
Egészében véve ez a személyiségtípus mint ember érdekes, magához "vonzza" az embereket, rendszerint ő a társaság központja, mert kiváló társalgó, jó humorú ember.
(a pszichiátriai terminológiában szubdepresszív személyiség, a mindennapi életben ő a pesszimista).
Ha röviden szeretnénk kifejezni, mit mond ez az ember, akkor ez így hangzanék: "Minden rossz". Ha egy eseményt kétféleképpen -- jó és rossz oldaláról – lehet interpretálni, a pesszimista csak negatívumot fog benne találni ("Eleredt az eső. Jó lesz a termés?" – "Nem, mindent elönt a víz. Semmi sem fog kikelni."). Ha valamit csak jól lehet értelmezni (a lányunkat végre felvették az egyetemre), a pesszimista ezt is negatívan értelmezi ("Mire fogják ott megtanítani? Inni és dohányozni."). Ha a pesszimistának csodálatos családja van, ez azt jelentheti számára, hogy "mindenkinek a terhére vagyok, csak az idejüket lopom, milyen sok pénzt költenek rám"). Ha remek munkahelye van, akkor: "Hallom, a rádióban, sztrájkolnak a bányászok. Majd leépítések lesznek az iskolákban. Biztosan engem is elbocsátanak, a pénz meg a bányászoknak adják."). A pesszimista állandóan valami szerencsétlenséget érez és vár. Az eseményeket pedig e várakozásnak és érzésnek megfelelően értékeli.
Az ilyen emberek igen terhesnek bizonyulnak környezetük számára. Különösen a hozzátartozóknak nehéz, akiknek el kell viselniük a belőle áradó depresszió sötét energiáját. Ezt az embertípust gyakorlatilag lehetetlen véleménye ellenkezőjéről meggyőzni. Súlyosabb esetekben az ilyen meggyőzési kísérletet úgy értelmezi, mint annak "bizonyítékát", hogy "úgy látszik, én felesleges vagyok". Ellentétben a demonstratívval -- amit a hiszteroidnál láttunk -- ilyenkor karnyújtásnyira vagyunk a valóságos öngyilkosságtól.
(vagy másképpen vérmérséklet).
A cikloidokra a ciklikusság, vagyis a "gyors" (hipomániákus) és a depresszív ("pesszimisztikus") pszichológiai fázisok váltakozása a jellemző.
Az emberek többségét a jó és a rossz hangulat, a depresszió és optimizmus, a boldogság és boldogtalanság enyhe váltakozása jellemzi.
A cikloid személyiség abban különbözik a többiektől, hogy nála ezek a változások egyrészt szembeszökőek, másrészt éles határok vannak köztük.
Ö közel áll a hiszteroidhoz.
Kevesebb benne a színészi és több a benyomásokra épülő emocionális véglet. Róluk szokták mondani: "vagy a mennyekben járnak a boldogságtól, vagy a bánat poklát járják". Középút nincs.
Az egzaltált ember hihetetlenül naiv. Mindent tágra nyílt szemmel fogadnak: "Hát ez rendkívül érdekes!!! Fantasztikus!!!" Hisznek az ufókban és a kísértetekben, a bókot készpénznek veszik, valósággal "olvadoznak" tőle. Életük végéig "nagy gyerekek" maradnak.
A rettegő típusú emberek gyermekkorukban mindig félnek valamitől: kutyáktól, tanároktól, nagyobb gyerekektől, sötétségtől, zivatartól. A társaik ezt hamar észreveszik és állandóan ugratják, gúny tárgyává teszik őket.
A felnőtteknél némileg változik a kép.
A félelem másodlagossá válik, s a határozatlanság, önbizalomhiány, félénkség, engedelmesség lép előtérbe. Vitában képtelenek megvédeni álláspontjukat, nincs bennük állhatatosság. Fejlett bennük a kisebbségi komplexus. Aggódnak másokért, magukért, az egészségükért. Közülük kerül ki a legtöbb hipochonder, akik azt hiszik, rejtett betegségben szenvednek, amit senki sem tud feltárni.
Engedékeny, jószívű, nyílt, fogékony, együttérző, segítőkész emberek ezek. Csehov "lelkecskémnek" nevezte el őket. Képtelenek elviselni mások szenvedését. Ha sír valaki, a "lelkecském" is készen áll a sírásra. Gyakran sírva fakad egy film nézése vagy egy regény olvasása közben, annyira átéli annak tartalmát. Az ilyen ember nagyon szereti a gyerekeket és az állatokat, imádja másokkal "megosztani örömét és bánatát", nagyra értékeli a színházat és a művészeteket.
Ön melyik személyiségtípushoz tartozik? Bizonyára ezt a feladatot tűzi ki maga elé a pszichológus és a pszichoterapeuta, ha felkeresi őket.
És mit tesz ezután a szakember? Az már a szakosodás függvénye. Amit most fogok leírni, semmiképp sem kíván a pszichoterápia mindenoldalú és részletes leírása lenni. A célom, hogy megmutassam, a pszichoterápia nemcsak "csukja be a szemét... most jól érzi magát... nyissa ki a szemét... ön egészséges", hanem ennél valamivel több is, meg érdekesebb is.
Manapság mindenkit pszichoanalitikusnak lehet nevezni, aki szeret pszichológiai tanácsokat és javaslatokat adni. A valóságban nem mindenki pszichoanalitikus, aki a pszichikumot analizálja, hanem csak az, aki Sigmund Freud és követői módszereit alkalmazza.
Ön bizonyára hallotta már Freud nevét. Talán még írásai közül is megpróbált elolvasni valamit. Viszont aligha jutott a végére, – nem valami könnyű olvasmány, nemigen sikerül gyorsan elsajátítani az anyagot. Ezért azok számára, akiknek kevés az idejük, vázlatosan kifejtem Freud tudatalattiról szóló koncepcióját, mely nemcsak a gyógyításra, hanem a filozófiára, zenére, festészetre, filmművészetre is nagy hatással volt. Ha Freud új keletű elméletét röviden akarnánk jellemezni, akkor ez így hangzanék: Az emberi viselkedést nem tudatos, hanem tudatalatti lélektani folyamatokkal kell magyarázni. Freud nézetei szerint az emberben több, egymástól független lelki csoportosulás van, melyek közül egyeseket a tudat, másokat pedig a tudatalatti vezérel. Egy pszichikai komponens, például egy képzet, általában nem marad sokáig tudatos elem. Ami az egyik pillanatban tudatos, az a következő pillanatban átmegy a tudatalatti szférába, de elég egy kis akarati impulzus, és máris újra tudatossá válik. Mit jelent az, hogy valamit tudatossá teszünk? Nem mást, mint azt, hogy valamely bennünk élő kép, érzés vagy képzet nyelvi kifejezést nyer. Freud a tudatot "Én"-nek, a tudatalattit pedig "Ő"-nek nevezte el. A tudatalattinak két fajtája van. Az egyik, amely tudatossá képes válni ("tudatelőtti"), s a kiszorított, amely önmagától nem képes tudatossá válni. Létezik még a "Felettes Én" is. A Felettes Én (a lélek) nem más, mint a lelkiismeret, bűntudat, vallási és társadalmi érzés, az apa, a tanító iránti tisztelet. Az Én (a tudat) az értelem, a józan ítélőképesség. Ez uralkodik a mozdulatok felett. Az Én a bennünk élő képeket és képzeteket a tudatalattiba űzi és nem engedi azok tudatba történő visszatérését. Az Ő (a tudatalatti) az, ahol a szenvedélyek, hajlamok és élvezetek dominálnak. Hogy fér meg "egy csárdában" az Én, a Felettes Én és az Ő?
Az Én igyekszik elnyomni az Ő élvezet-törekvését. Éjszakára aludni tér, de ő "cenzúrázza" az álmokat.
A Felettes Én az Ödipusz-komplexus révén alakult ki. A mitológiai Ödipusz megöli apját, hogy feleségül vehesse anyját. Freud teljesen természetesnek találja Ödipusz tettét. Mi több, úgy tartja, hogy minden férfi tudat alatt gyűlöli apját és ösztönös szexuális szerelmet érez anyja iránt. Miért? Mert az ember eredetileg az őshordában élt, ahol a kegyetlen és féltékeny apa uralkodott, aki az összes nőstényt magának tartotta fenn, felnövekvő fiait pedig elüldözte. Egy szép napon a fivérek megölték és megették apjukat. Persze mindnyájan tudták, hogy ez a sors őket is utolérheti, ezért jött létre a két tabu – a nemzetségen belüli gyilkosság és a rokonságon belüli házasság tilalma. Az e két tabu megszegésére, valamint tiszteletben tartására irányuló törekvés alakítja ki az Ödipusz-komplexust, azt a tudatalatti vágyat, hogy megszabaduljunk apánktól és feleségül vegyük anyánkat. Mint ahogy a szüleinek szót fogadni kénytelen gyermek, a tudat (az Én) egyrészt engedelmeskedik a lélek (a Felettes Én) kategórikus parancsainak, másrészt birtokba akarja venni az Őt, amelyben kétféle hajlam dominál, a szexuális és a halál iránti. A szexuális magába foglalja a tulajdonképpeni nemi vágyat, annak szublimációját és az önfenntartási ösztönt. A halál iránti vonzalom az élő élettelen állapotba való visszaállítására való törekvés. Ebből származik a pusztítás ösztöne, vagyis a háborúra, konfliktusokra való törekvés. E két hajlamból eredően az embert mindenben a kettősség, az ambivalencia jellemzi. Hiszen nem véletlen, hogy a szerelem a gyűlölettel, az alkotás a pusztítással, a zsenialitás pedig a gonoszsággal határos. |
2012. november 28., szerda
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)

Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése